A busz természetesen visszajött értünk, csak megfordulni ment tovább.
Ahogy mondtam anyának, a vizes holmiban nem ültem le a buszon. Torockóra érve mi gyerekek azonnal a szállásra mentünk - bár reggel már kipakoltunk, szeretettel és meleg szobával, pokrócokkal fogadtak minket -; anyáék kis késéssel hozták utánunk a száraz ruhákat.
A lent maradtaktól megtudtuk, a faluban akkora eső volt, hömpölygött le az utcákon az Oltárkő irányából a rengeteg esővíz; mi ennek már csak a nyomát láttuk.
A délutánba csúszott, nagyon finom ebéd mellett aztán szép lassan kikerekedett a teljesebb történet:
Mi gyerekek pár felnőttel, aztán a végén már csak Adriennel - még jó, volt felnőtt, aki bírta a tempónkat - nagyon jó tempóval mentünk előre, csak az előttünk lévő hegyet láttuk. Mögöttünk egy csapat megállt még a füves, lankás részen, itt Katus fájós lábú Titikéjével és a kicsi Budával letáborozott, hogy visszavárjanak minket (kaptak még maguk mellé pluszba feleslegesnek ítélt kabátokat), majd út közben még egy-két ember megállt és lentebbi részekről csodálták a tájat.
A mi csapatunk egy ideig egységes volt, aztán mikor én elkirándultam, megbomlott a dolog. Kriszti látva az ijedelmemet és hallva kis barátom sikolyát, majd sírását hozzám sietett. Apa pedig - általa elmondottan rendkívül logikátlanul - a barátom által megcélzott úton, gyorsan akart menteni. Hamar rájött, sem felállni, sem kapaszkodni nem tud; fekve, közel 40 perc alatt kúszott át a mászhatatlan területen; miután felért hozzám, látta meg, milyen egyszerűen bejöhetett volna...
Kis barátomat időközben édesanyja kis mozdulatokkal, szikláról-sziklára átülve vitte lefelé, még hosszan hallatszott a sírása (szerencsére sírt és nem elájult). A faluban már hívtak hozzá mentőt, a lentebbi csapattagok segítségükre siettek.
Katusék időközben észlelték a közeledő vihart, a holmikat háti hordozójába rakva a két fiúval visszabandukoltak a faluba. Itt rögtön azzal a kérdéssel fogadták - alaposan megijesztve - hozzánk jön-e a mentő; persze akinek tudta a számát, senkit nem ért el...
Apa a kúszásával kisebb kőmlásokat idézett elő, ezért kérdezték tőle, mit csinál. Csapatunkkal jött szembe egy szüleim korabeli férfi, ő azt mondta, nem ment teljesen fel, visszamászott. Ezzel ellentétes információ jött a csapatunkat utolérő amatőr, nyugdíjas sziklamászóktól - és mint utólag kiderült, a faluban is azt mondták, fel az egyik oldalon a kék, le a másik oldalon, a piros jelzés jelzés mellett jöjjünk -; még Adriennt is képesek voltak eltántorítani a visszamászástól. Dominik bátyám a legelső csapattal ért fel a csúcsra; közel két órát vártak az utolsó csapatra.
Közben élvezték a hegy meghódítását és végigmozizták a vihart, az eső körbe vándorlását a szomszédos hegyeken, majd hozzánk érkezését - mire anyáék felértek, a nálunk lévő összes (erre kitalált és kreatívan ennek kinevezett) esővédő felszerelést felhasználtuk.
Anya és Benedek végnézték, ahogy kis barátunkkal araszol lefelé anyukája és folyamatosan húzódtak félre a legörgő sziklák elől, amiket apa indított el.
Amikor apa - engem biztonságban tudva - visszament hozzájuk, indultak újra útnak, Benedek öcsém mezítláb. Határozott kis akaratával gumicsizmájától nem vált meg induláskor, ezt Csaba mászásra alkalmatlannak nyílvánította és táskába került. Öcsém nagyon fegyelmezett volt, szó nélkül eltette a csizmát és minden utasítást szó nélkül betartva mászott felfelé zokniban.
Apa egy ízben akart eltérni a jobbra tartástól, egy hatalmas kőrengeteg előtt, de a csapat ragaszkodott a kapott tanácshoz; főként mert kiabálásukra onnét hallottak hangokat. Miután átverekedték magukat, a többiek is meglátták a felfelé vezető kis ösvényt. Mindenki vallási- és világnézetének megfelelően kért segítséget. Hamarosan az ösvénynél meglátták a fehér kutyát és jobb lehetőséget nem találva visszaküzdötték magukat - apa Benedeket hurcolva - a bal oldalra. Ekkor már a Székelykőnél volt az eső, míg mi készülődtünk az esővédő holmikba bújni, családom csapata egy kis fa alatt szusszant és tanácskozott egy rövidet - Benedek nagyon elfáradt, így maradt volna.
Közben Bence barátunk 12 éve bátorságával, tapasztalatával visszaindult segíteni. Megjelenése valós segítség volt a csapatnak; megerősítést adott az irányról és rájöttek, eddig a visszhangot hallgatták.
Mire anyáék felértek, már szakadt az eső. A velük lévő esőkabátjaink még hasznosultak, "megtankolták" a felnőttek a gyerekeket és többszöri nekifutás után elindultunk lefelé. Akinek volt plusz kapacitása, gyerekeket melegített, nyugtatott, kezelt; közben a gyerekes szülők nótázást kezdeményeztek.
Embertelen távot tettünk meg szakadó esőben, csúszós erdőben, fol
yamatosan a kijelölt jobb irányt tartva. A helyes irányt vagy felfestett piros turistajelzéssel vagy a fára kötött piros/piros-fehér nylontáska darabokkal jelezték. Egy ízben tértük el a jobb iránytól: egy román nyelvű tábla azt mutatta, 7 km van a közútig. Ekkor a csapat - és a kutya is - úgy döntött, balra bemegyünk az erdőbe. Találtunk turistajelzést; megnyugodva haladtunk tovább. Levelekkel borított erdő, hatalmas szakadékok mellettünk - igazi felüdülés volt kiérni az erdőből és az eső is elállt.
Időközben Benedek "gazdát" cserélt, Csaba tehermentesítette apát. Lehűlt kis lábait - hisz ő nem mozgott, volt ideje a nem fedett részeknek lehűlni - apa kabát alatt, majd a buszon és a szálláshelyen pokrócokkal melegítettük...
