Sziasztok!
Végre megszülettem!
Nem is tudtam, mit csináljak. Hirtelen minden olyan ismeretlen volt: eltűnt a megszokott helyem, ahol igaz, hogy nem tudtam kinyújtózni, de minden ismerős, meleg és kellemesen félhomályos volt. Most pedig hűvösebb volt a levegő és a fény is egy kicsit erősebb volt. Panaszkodtam egy rövid halkat, anyáék örültek is, nem leszek hangos gyerek.
Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam és tudtam, nagyon örülnek nekem. Ahogy a doktor bácsi megfogott, biztonságban éreztem magam. De az igazi mégiscsak az volt, mikor a megszokott szívdobogást hallhattam, igaz, már kicsit távolabbról.
Hamar odaadtak anyának, hozzábújtam és betakartak minket.
Megismerkedtem a bátyámmal is, aki csak akkor jött oda már, mikor megérkeztem. De nagyon hősíesen kitartott, míg végre megszülettem! Jó volt látni, ki az a valaki, aki annyi energiáját igényli anyának. Szimpatikus kis fickó volt!
Nagyon jó volt, hogy egy percre sem hagytak egyedül. Anyával voltam, aztán apa ölelő karjai közt. A dúlánk gyorsan felöltöztetett és utána már szopiztam is (kibújás után rögtön nem sikerült, bár lehetett volna).
Közben apa beszélgetett a doktor bácsival és a dúlákkal. Anya csak ritkán szólt bele a dolgokba (ekkor még nem értékeltem olyan nagyon ezt, ma már tudom, ritka, hogy anya ne akarjon belefolyni valamibe), velem foglalkozott, hintaszékben szopiztunk és hihetetlenül jó érzés volt velük lenni.
Miután a doktor bácsi megnézte anyát, minden rendben van-e, hazament pihenni. Aztán a dúlánk is szedelőzködött, legvégül a segítő dúlánk távozott. Közben mi Dominikkal már elaludtunk.
Azt hiszem, nagyon jó körülmények között és nagyon jó helyre érkeztem.
Mielőtt megszületettem, nem értettem, mi lehet itt kint, most viszont már tudom - és örülök, hogy végülis megtudtam - van élet a születés után! :)
